Az írás 2026 szeptemberében készült.

Abban a sportban, amelyben hiszek, a győzelem nem felmentés. Sem a szabályok, sem a szakmaiság, sem a felelősség alól.

A sportpályán mindenki tudja, mi a szabály. Van oldalvonal, időmérés és játékvezető; a szabálytalanságnak pedig következménye van. A sport ettől több, mint puszta versengés: nyilvános erkölcsi gyakorlat, amelyben a győzelem csak akkor ér valamit, ha szabályosan születik. A sport intézményrendszerében ez a világosság könnyen elvész. Ott előfordul, hogy egy rossz döntésnek nincs gazdája, a szakmai kritika személyes támadásnak minősül, a lojalitás többet ér a tudásnál, egy eredmény pedig elég ahhoz, hogy a működés kérdése le se kerüljön az asztalra.

Ebből adódik a kérdés, amelyet a magyar sportnak fel kell tennie magának: lehet-e egy rendszer egyszerre sikeres és rosszul működő? Az érem a sportoló, az edző és a szakmai stáb teljesítményét méri. Arról viszont önmagában nem mond semmit, milyen közegben sportol a gyerek, követhető-e a közpénz útja, számít-e a szakértelem a kinevezéseknél, van-e következménye a visszaélésnek, és teremtenek-e valódi társadalmi értéket a támogatott sportstruktúrák. Erre már más mutatók adnak választ: a népegészségügyi adatok, a sportolásban való részvétel, a létesítmények kihasználtsága, a nézőszámok lehangoló longitudinális adatai, illetve az is, hogy mennyire életképesek azok a csapatok és sportágak, amelyek jelentős állami költségvetési forrásokból működnek. Érthető tehát, ha a sport időszakos sikerei kerülnek a figyelem középpontjába. De vajon ezek az eredmények önmagukban elegendő választ adnak-e arra, hogy a közpénzek felhasználása arányos, indokolt és társadalmilag eredményes volt-e? A kérdés azért sem új, mert ezt a problémát több évtizede meg lehetett fogalmazni: a sportba érkező nagyobb forrás önmagában nem oldja meg a működés gondjait, ha közben nem változik meg a források elosztásának, ellenőrzésének és számonkérésének rendszere. Az eredményesség azonban önmagában nem ad választ arra, hogyan működik az a rendszer, amely az eredményeket létrehozza.

A sport művészete önmagában érték, legyen szó olimpiai aranyéremről, egy labdarúgócsapat nemzetközi szerepléséről, egy egyéni rekordról vagy bármely más kiemelkedő teljesítményről. De ha egy rendszerbe jelentős közpénzeket öntünk, vajon az eredmény önmagában igazolást ad-e ezek felhasználására? Vagy szükség van arra is, hogy vizsgáljuk: hogyan osztották el a forrásokat, milyen szakmai és társadalmi eredményeket hoztak, és arányban állt-e mindez a ráfordítással? Ebből adódóan az eredmény legitimizálja-e a finanszírozási rendszert, a szervezetek működését vagy akár a döntéshozók korábbi döntéseit?

Lehet, hogy optimista vagyok. Lehet, hogy naiv. De továbbra is hiszek abban, hogy a magyar sport képes megújulni. Nem mindent kell újrakezdeni: a tudás, a tapasztalat, a szakemberek és a közösségek már részben rendelkezésre állnak. Közel húsz évvel ezelőtt is ugyanúgy képviseltem: nem az eredményesség megkérdőjelezését, hanem azt, hogy a sportba kerülő közpénzek növekedésével együtt a szakmai kontrollnak, az átláthatóságnak és az elszámoltathatóságnak is erősödnie kell. Ma már nem az a kérdés, hogy ez a felvetés időszerű volt-e, hanem az, hogy miért nem vált következetes működési elvvé.

A diagnózis nem új

2008. augusztus 29-én a Magyar Nemzet „Pekingi szereplés: kijózanítóan nagy pofon” címmel közölte írásomat.

A cikk nem az érmeket vitatta, hanem azt kérdezte: felelős vezető-e az, aki az olimpia után saját kudarcai felmentéséért emel hangot? Ha tudta, mi a baj, miért nem tett ellene? Ha pedig nem tudta, miért vezető? Már akkor idéztem egy 2002-es anyagomat, amely szerint a sport három évtizede „menekülő út” volt a vezetőknek és a sportolóknak, „amely vonzó utazási, kereseti, ismertségi, szereplési és hatalmi funkciókat biztosít”. És leírtam egy mondatot, amely azóta is fontosnak bizonyult: hallani fogunk a magyar sport alulfinanszírozásáról, „de hiba lenne azt gondolni, hogy mindennek a pénz az oka”.

Öt évvel később, 2013-ban összeállítottam az „Új Nemzeti Sportstratégia – Gondolatok a magyar sport rendbetételéhez” című vitaanyagot, amely a 2004 és 2010 között készült elemzéseimet vetette össze a 2010 utáni változásokkal. Már ekkor vitattam az egycsatornás finanszírozási modell működését. Bár stabilizáló lépésként értékeltem, rögzítettem a szakmai és pénzügyi kontroll hiányát, a beszámolási kötelezettségek gyengeségét és az érdekközösségek befolyását, ezért a modell átalakítását javasoltam. Arra is figyelmeztettem, hogy a forrásbőség háttérbe szoríthatja a saját bevételek megszerzéséhez szükséges sportmarketing-gondolkodást, és kényelmes, hűbéri struktúrát alakíthat ki.

Később világossá vált, hogy nem önmagában az egy- vagy többcsatornás finanszírozás a kérdés, hanem az, ki milyen szempontok alapján és milyen garanciák mellett dönt a közpénzek elosztásáról. A sport finanszírozásának nem egyes sportágak vagy érdekközösségek kedvező helyzetét kell fenntartania, hanem a sport egészének társadalmi és szakmai céljait kell átláthatóan, szakmailag indokolhatóan és számonkérhetően szolgálnia. Már akkor megneveztem a szervezeti és vezetési zavarokat, a felső vezetési kontroll hiányát, a képzési és utánpótlás-problémákat, az infrastruktúra gondjait, az elöregedett vezetést, az alacsony szellemi tőkét, a túlméretezett szervezeteket, az innováció hiányát és az állami támogatásoktól való függést, valamint az erős finanszírozási lobbit.

Az anyag szerint a sportvezetés „az egymást erősítő érdekközösségre épít”, amely egyetlen mantrával hárítja el minden változtatási szándékot: „Adjanak nekik pénzt, ők mindent megoldanak, mert mindent tudnak.”

A 2013-as elemzés ugyanakkor nem volt egyoldalú: elismerte az állami kontroll erősödését és kimondta, hogy a TAO nélkül a magyar sport „kimúlt volna”. Ugyanakkor figyelmeztetett a kontroll és a szankciók szükségességére, a létesítményfejlesztések átláthatatlanságára és a felelőtlen tervezés kockázatára, miközben a személycserékről azt állapította meg, hogy a rendszert csak „látszólag” frissítették.

Nem azért idézem mindezt, hogy igazoljam magam. Azért, mert egy kellemetlen tényt rögzít: a magyar sport problémáinak nagy része nem ismeretlen volt, hanem már ismert volt. A kérdés tehát nem az, hogy tudtuk-e, mi a baj, hanem az, hogy miért nem követte a diagnózist intézményi változás.

A pénz próbája

Az elmúlt másfél évtized a 2008-as mondat próbája lett. Ha a magyar sport fő problémája a forráshiány, akkor a forrásbővülésnek meg kellett volna oldania. A források valóban megsokszorozódtak, és a sportot, illetve környezetét körbevevő problémák is.

2011-től a látvány-csapatsportok, majd a támogatott sportágak körének bővülésével a TAO új pénzcsatornát nyitott: sorra épültek stadionok, csarnokok és akadémiák, az állam pedig a sport meghatározó finanszírozójává vált. A forrásbővülést azonban nem mindenütt követte a sport egészének megerősítéséhez szükséges koncepcionális és intézményi megújulás: a brandépítés, az iparági és gazdasági környezet, a szurkolói kapcsolatok, a társadalmi érdeklődés, a létesítményüzemeltetés, a versenyrendszerek vizsgálata és a társadalmi elfogadottság szempontjai is háttérbe szorultak. Pedig a sport értéke nem pusztán abban mérhető, hogy mennyi pénz érkezik a rendszerbe, hanem abban is, hogy ez a pénz milyen fenntartható szakmai, gazdasági és társadalmi értéket hoz létre.

Ez nem laboratóriumi kísérlet volt; sok más tényező is közrejátszott. Ha azonban a pénz növekedése mellett ugyanazok a szerkezeti problémák maradnak fenn, akkor a forráshiány nem tartható fenn elsődleges okként.

2025 júliusában a megelőző három évre visszamenőleg közel harminc sportszervezet mérlegét néztem át, elsősorban nem az egyes számokat, hanem a kirajzolódó trendeket figyelve. Különösen feltűnő volt egyes kiemelten támogatott sportszövetségek finanszírozásának mértéke, amelyhez általánosságban nem társult arányos szakmai teljesítmény, valamint a sportvezetői (egyéb szereplői) juttatások magas szintje. Mindez önmagában nem jelent szabálytalanságot, de közpénzből működő szervezetek esetében indokolttá teszi, hogy a vezetői juttatások vizsgálata megtörténhessen, a döntések és az elért szakmai teljesítmény kapcsolata átlátható és számonkérhető legyen.

A kép összességében azt mutatta, hogy a magyar sport jelentős része központi költségvetési támogatás nélkül nehezen lenne életképes, saját bevételei pedig sok esetben a működési költségeknek is csak töredékét fedezik.

Ez önmagában nem feltétlenül probléma: a sportnak társadalmi értéke van, ezért indokolt lehet a közösségi finanszírozás. A kérdés inkább az, hogy ekkora közösségi támogatás mellett milyen szakmai, gazdasági és társadalmi teljesítményt várhatunk el a sportvezetéstől és az érintett szervezetektől. Mit tekintünk valódi nemzeti értéknek, és mennyibe kerül ennek előállítása?

Ezek a kérdések nem pusztán egyéni benyomásokon alapulnak. Az Állami Számvevőszék 2026-os elemzése a sport közpénzfelhasználását már rendszerszinten vizsgálta és olyan problémákra hívta fel a figyelmet, amelyek a finanszírozás mellett a szakmai eredményesség, az állami forrásoktól való függés, az ellenőrzés és az elszámoltathatóság kérdéseit is érintik.

A két nézőpont együtt már nehezebben kezelhető egyszerű forráshiányként. Ha a sportba jelentős közösségi forrás érkezik, akkor nemcsak azt kell megkérdezni, hogy mennyi pénzre van szükség, hanem azt is, hogy mit hoz létre belőle a rendszer: milyen szakmai teljesítményt, milyen társadalmi értéket és milyen működési minőséget.

Rendszerzavar alakult ki, amelynek kereteit a legfelső szintű politikai döntések is alapvetően határozták meg. A pár napja megismert két ügy is erre mutat. Az MLSZ TAO-elszámolásai és az FTC korábbi fejlesztési támogatásának ügye egyaránt olyan kérdéseket vet fel, amelyek tisztázása nélkül nehéz a rendszer átláthatóságáról beszélni. A sportirányítás szempontjából azonban már maga az ellenőrzés késedelme is probléma. A minisztérium szerint a pénz nagy részét működési kiadásokként számolták el. A klub szerint szabályosan használták fel.

A büntetőjogi kérdésről a hatóságok dönthetnek. A rendszerről azonban már most elmondható valami: ha egy támogatás elszámolása évtizedes késésben van, egy másik támogatás célját pedig utólag lehetett módosítani, akkor az ellenőrzés nem a kivétel, hanem a szabály szerint mondott csődöt. És ez csak két eset egy sportágban, korántsem egy teljes és átfogó sportátvizsgálás.

És itt ér össze két első látásra különálló ügy. A Fradi-város esetében azt kell tisztázni, hogy a 2016-2017-ben biztosított 25 milliárd forintot a támogatási célnak megfelelően használták-e fel. Az MLSZ TAO-rendszerében pedig 2014 óta nem zárultak le az elszámolások. Ez önmagában még nem jelenti azt, hogy minden érintett klub vagy minden támogatás szabálytalanul került felhasználásra, de régóta része a közbeszédnek az az állítás, hogy TAO-forrásokat más célokra – például játékosok fizetésének finanszírozására – is felhasználtak, és egyes esetekben a számlázás szabályszerűsége is kérdéses lehet. Ha ezeknek az állításoknak akár csak egy része is igazolódna, felmerülne a kérdés: mekkora körben és mekkora összegben kellene évekre visszamenőleg megvizsgálni a TAO-pénzek felhasználását?

Ha a TAO-források teljes körét, az érintett sportágakat és csapatokat évekre visszamenőleg kellene áttekinteni, az akár a már lezárt elszámolások újbóli vizsgálatát is jelenthetné. Ebből pedig komoly nagyságrendű elszámolási probléma rajzolódhat ki. Ha követjük a jelen történéseinek irányát, és a Fradi-város ügyében visszafizetési kötelezettség keletkezne, joggal elvárható, hogy ugyanezt az elvet más kedvezményezettekre is alkalmazzák. Az már nem egyetlen klub ügye lenne, hanem a magyar labdarúgás, sőt a magyar sport többéves, akár évtizedes közpénz-elszámolási gyakorlatát vetné fel.

Csak gondoljunk bele: ha ezt a vizsgálatot több sportágban, tíz vagy akár több évre visszamenőleg kellene elvégezni, hány sportvezető, felügyelőbizottsági tag és munkatárs döntéseit, felelősségét és dokumentumait kellene újra megvizsgálni. Egyáltalán végigvihető lenne-e ilyen léptékben? És ha egyedi esetekben felelősségre vonásra kerülne sor, miközben más, hasonló ügyek érintetlenül maradnának, az önmagában is súlyos igazságossági és hitelességi problémát vetne fel. Egy ilyen folyamat rendszerszintű megrázkódtatást okozhatna a magyar sportban.

Ugyanakkor a másik oldala is érdekes: ha szabálytalanul felhasznált közpénzekből ténylegesen visszafizetési kötelezettségek keletkeznének, és vélelmezzük a példa kedvéért, hogy visszafizethető keret áll rendelkezésre, az hosszabb távon akár újrahasznosítható forrást is teremthetne a magyar sport számára és csökkenthetné a kizárólagos költségvetési függőséget. Ez természetesen csak akkor valós lehetőség, ha a vizsgálatok jogszerűen és következetesen megállapítják a visszafizetési kötelezettségeket és a források behajtásra kerülnek.

Ezen a ponton a kérdés már nem pusztán sport- vagy pénzügyi ellenőrzési kérdés, hanem politikai felelősséggé is válik. Ha a vizsgálat valóban végigmegy a TAO-rendszer éveken vagy akár évtizedeken átívelő működésén, komoly következményei lehetnek. Ha viszont csak bizonyos évekig, összeghatárig vagy kedvezményezett körig jut el, miközben az átláthatóságot és az elszámoltathatóságot hirdetik, illetve a társadalmi felhatalmazás is ez, az ugyanúgy magyarázatra szorul. Bármelyik utat választják, annak komoly politikai kockázata lehet.

A 2024-es anyag ezt ok-okozati láncként írta le: forrásbőség – politikai kapcsolatok alapján megítélt pozíciók – pozícióhalmozás – megkerülhetetlenség – politikai beintegrálódás – érinthetetlenség. Ez az okozati lánc az elszámoltatás mellett a magyar sport megtisztulásának is eszköze lehet.

Az elmúlt években erről komoly szakmai vitám volt egy a szakpolitikában preferált sportvezetővel, aki szerint egy ilyen átfogó vizsgálat túl nagy munka lenne, és inkább tiszta lapot nyitna, a politika és annak képviselőinek sportban betöltött szerepét pedig az evolúcióra bízná. Én viszont úgy gondolom, hogy ez a munka nem kerülhető meg a magyar sport rendbetételénél: meg kell vizsgálni, hová kerültek a sportba áramló jelentős közpénzek, milyen értéket teremtettek, és történt-e közvagyonvesztés.

Nyilvánosan követhető tény, hogy az elmúlt másfél évtizedben több sportági szakszövetség és nagy sportklub élére is aktív politikus került. Ez önmagában nem bizonyít visszaélést, és nem is jelenti azt, hogy egy politikus ne lehetne szakmailag alkalmas sportvezetővé, illetve ne szeretne egy sportágért tenni. Felvet viszont egy kérdést, amelyet nem lehet megkerülni: hol húzódik a határ a sportpolitika és a sport politikai függése között? Mi történik akkor, ha ugyanaz a szereplő egyszerre sportvezető, politikai döntéshozó és a támogatási rendszer alakítója vagy kedvezményezettje? A probléma nem csupán az esetleges összeférhetetlenségben keresendő.

Felveti azt is, hogy a politikai és sportvezetői szerepek összekapcsolódása milyen hatással van a szervezetek működésére, költségeire és szakmai autonómiájára, valamint a központi költségvetésre vagy a sportági eredményességre. Az ÁSZ által feltárt céges és sportszervezeti összefonódások fényében ezért az is jogos kérdés, hogy kialakulhat-e a sport körül egy olyan intézményi közeg, amelynek fenntartásában már nem kizárólag a sport szakmai teljesítménye, hanem a sport finanszírozásához kapcsolódó érdekek is szerepet kapnak. Ezt a kérdést azonban nem kinyilatkoztatni kell, hanem átlátható, független vizsgálattal megválaszolni.

Amikor a siker felment

A sportnak szüksége van hősökre. Az olimpiai bajnok, a világbajnok és a tehetséges fiatal teljesítménye valódi érték és nem tehető felelőssé azért a rendszerért, amelyben született. Más dolog azonban a sportoló teljesítménye, és más az, amikor ezt a teljesítményt a rendszer igazolására használják fel. Ha egy érem érvvé válik abban a vitában, hogy el kell-e számolni a közpénzzel, a siker már nem a sportot szolgálja, hanem a működés kritikáját semlegesíti.

Egy közösség akkor kerül veszélyes helyzetbe, amikor a siker már nem igazolja a működést, hanem felmenti. Ilyenkor lassan megváltozik a mérce is. A tisztesség, a jogállamiság és az elszámoltathatóság másodlagos szempontok lesznek az eredményekhez és a beágyazott hatalomhoz képest, a megkerülhetetlenség pedig maga is teljesítménynek kezd lenni. Ennek ára nem jelenik meg a mérlegben. A fiatal sportolók azt tanulják meg, hogy a lojalitás többet ér a tudásnál és a tisztességnél. A szurkolói kötődés szemszögéből ez a legsúlyosabb kockázat: az elidegenedés nem a vereséggel kezdődik, hanem akkor, amikor a szurkoló úgy érzi, hogy a klubja vagy a sportága egy szűk érdekkör eszköze lett.

Pedig ha józan gondolkodással átgondolható, egy megosztott klubközösségben érdemes mindkét oldalt meghallgatni és nem azonnal tábort választani. Végső soron mindenkinek az az érdeke, hogy a tények és a vizsgálatok alapján kapjunk valós válaszokat arra, mi történt, mi volt szabályos és hogyan teremthető meg a tisztességesebb működés.

A felmentés mantrája

Minden rendrakási kísérlet ugyanabba a falba ütközik. Amint egy vizsgálat egy sikeres klubot vagy szövetséget érint, megszólal a védekezés: nem lehet bántani a klubot, tönkre akarják tenni a magyar sportot. A 2013-as vitaanyag ezt a mechanizmust már leírta: ha a sportközeget kívülről kritika éri, a közeg összezár és minden javító szándékot ellenséges támadásnak minősít.

Miközben kérdésessé válik, hogy egy közpénzből kapott támogatást a megjelölt célra használtak-e fel, a sportvezető gyakran nem a számokkal felel, hanem a közösség mögé áll: azt állítja, hogy nem őt vizsgálják, hanem le akarják vágni az „aranytojást tojó tyúkot”. Csakhogy a hasonlat visszafelé is igaz, mert aki az aranytojást tojó tyúkot védi, annak először azt kellene megmutatnia, hová lettek az aranytojások.

Egyelőre a Fradi-város ügye áll a figyelem középpontjában. Ha azonban ugyanez a logika a TAO-rendszerben általánosabb problémaként is megjelenne, a védekezés újabb elemmel bővülhetne: hogy mindez jogszabályi szürke zóna volt, vagy éppen az, hogy „mindenki így csinálta”. Csakhogy egyik állítás sem válaszolja meg önmagában a legfontosabb kérdést: a támogatást arra használták-e fel, amire kapták.

A siker nem helyettesíti az elszámolást: a számonkérés nem a sportoló vagy a klub ellen irányul, hanem azt vizsgálja, ki és hogyan gazdálkodott a közpénzzel. A siker tény, de nem bizonyíték: egy bajnoki cím vagy egy nemzetközi szereplés azt mutatja, hogy a csapat jól játszott, de azt nem, hogy a támogatást szabályosan használták fel. Egy vizsgálat éppen megerősítő is lehet, hiszen platformot kap egy érdeklődő közeg előtt az állítás valódiságának igazolására: nem kell szavakkal mesterkedni, hanem a jogszabály szerint vállalni a nyilvánosan megfogalmazott kritikákra adott válaszadást.

A szurkolói lojalitás azonban nem azonos a vezetés iránti lojalitással. Aki évtizedek óta egy klubhoz kötődik, annak a klub nem egyszerűen egy sportvállalkozás, hanem az identitásának és közösségi kötődésének is része. A klub működésének kritikáját ezért könnyen önmaga elleni támadásként élheti meg, és inkább elutasíthatja, mintsem hogy a saját kötődését kérdőjelezze meg.

A szurkoló nem bűnöző. Pont. A rendbontással szemben mások szórakozásának védelmében természetesen szükség van szabályokra és következményekre, de a szurkolói kultúrát nem lehet az általános gyanakvásra építeni. A szurkoló nem pusztán nézőszám vagy fogyasztó, hanem a sport közösségének része, a létrehozott élmény alakítója és résztvevője. Doktori kutatásaim során évekig vizsgáltam a szurkolói kötődést és a mérkőzésre járás okait; a kutatások alapján a klubhoz való kötődésben meghatározó az identitás, a közösségi élmény és az érzelmi kapcsolat. Éppen ezért a szurkolói tapasztalatok és vélemények érdemi visszajelzése nem pusztán kommunikációs gesztus: hozzájárulhat a mérkőzésélmény, a szolgáltatások és a klub-közönség kapcsolat fejlesztéséhez. A klub iránti lojalitás pedig nem jelenthet automatikus lojalitást azok iránt, akik egy adott időszakban vezetik.

És félreértés ne essék: nem a Fradi bajnoki címeinek elvételét, nem a pályán megszerzett eredmények megkérdőjelezését sugallom. Hogy a Fradi-város ügyében mi történt, történt-e szabálytalanság, és ha igen, annak mi a következménye, azt nem ennek az írásnak kell eldöntenie. Erre a vizsgálatoknak és az arra hivatott szakmai, jogi szereplőknek kell választ adniuk. Én csupán egy párhuzamot hozok: a professzionális sportgazdaságban számos precedens mutatja, hogy a pályán elért teljesítmény és az intézmény szabálykövető működése két külön mérce.

Erőteljes sportkörnyezetben ezt a kérdést régen eldöntötték: szabálytalanság esetén az eredmény nem ad felmentést. Az Olympique Marseille-t 1993-ban, a Juventust 2006-ban szankcionálták a pályán elért eredményeik ellenére, a doppingolt sportolótól pedig elveszik az érmet. Friss példa erre az NBA és a Los Angeles Clippers ügye is: Kawhi Leonard játékosként nyújtott teljesítményét nem kérdőjelezte meg a liga, a vizsgálat mégis azt tárta fel, hogy a klub és a játékos környezete megsértette a fizetési sapka megkerülésére vonatkozó szabályokat, ami komoly szankciókhoz vezetett. Hasonló, bár léptékében és jogi természetében jóval összetettebb ügy a Manchester City 115 vádpontos ügye, amelyben a Premier League független bizottsága 2026 szeptemberében megállapította, hogy a klub számos pénzügyi szabályt megsértett.

A pályán tehát világos a mérce: a siker nem írja felül a szabálytalanságot. Miért lenne ez másképp a sport intézményeiben? Ha a stadionban elfogadjuk, hogy a szabálytalan győzelem nem győzelem, akkor a sportmenedzsmentben sem fogadhatjuk el, hogy a győzelem szabályossá tegye a szabálytalant. A tisztesség és a jogállamiság nem a sport ellenfelei. Ez az a mérce, amelyet a sport a pályán nap mint nap alkalmaz, és amelynek a társadalom felé is közös felelősséggé kellene válnia: élni a sport népszerűségével és a gyerekek előtt olyan példát mutatni, amelyben a teljesítmény mellett a tisztesség, a felelősség és a szabálykövetés is érték.

A diagnózistól a programig

Az április 12-i országgyűlési választás óta 5 hónap telt el. Ezt az időszakot a társadalmi meghatalmazást adó közösség, a változást sürgető szurkolók és az elmúlt időszakban ezen elvekért küzdő sportvezetők mellett magam is türelemmel és figyelemmel követtem, hiszen egy ilyen méretű rendszer átalakításához idő kell.

Bár hittel és reménnyel tekintek a közélet megtisztulására, az elmúlt öt hónapot a magyar sport szempontjából valamint a saját nézőpontból elvesztegetett időnek tartom. Nem azért, mert egy ekkora rendszer átalakítása néhány hónap alatt elvégezhető, hanem azért, mert a sport átfogó vizsgálata már transzparensen megkezdődhetett volna, hiszen a pénzügyi kimutatások alapján az állítás az, hogy közpénz van a sportban. Az elmúlt napokban napvilágra került két ügy mellett számos további ügy és kérdés is van, amelyek társadalmi érdeklődésre tartanak számot, és amelyekre a közvélemény joggal vár választ. Jelenleg azonban nem érzékelem azt a politikai szándékot, amely ezek rendszerszintű feltárásához szükséges. Ez azért is meglepő, mert közben a politika más területein éppen azok a folyamatok indultak el, amelyeket a kampányban ígéretként megfogalmaztak: a korábbi ügyek feltárása, a vagyonosodás vizsgálata és a felelősség tisztázása.

Ha ott van politikai szándék a vizsgálódásra, akkor nehéz megérteni, miért nem érzékelhető ugyanez a magyar sportban is, miközben nyilvánvaló a helyzet. Ennek tisztázása nem a múltba révedés, hanem a magyar sport megtisztulásának és egy hitelesebb, számonkérhetőbb jövő megalapozásának feltétele. A sport számára ez hitet adhat, a következő generációk számára pedig iránymutatást: azt, hogy a teljesítmény mellett a tisztesség, a felelősség és a szabálykövetés is érték. Nem újabb megnyilvánulásokra, hangzatos ígéretekre van szükség, hanem arra, hogy a problémákból következtetések, a következtetésekből pedig döntések, illetve végrehajtható intézkedések szülessenek.

A 2024-es szakpolitikai anyag után 2025 decemberében már nem problémajegyzéket, hanem végrehajtási programot készítettem. A kiemelt szempontok között a társadalmi sport fejlesztése, az egészségügyi mutatók javítása, valamint a különböző közösségek sportolásának elősegítése mellett a versenysportban a sportolók védelmének erősítése, a sportvezetői gondolkodás és jelenlét kiszélesítése, valamint a sportszövetségek működésének hatékonyabb felügyelete és támogatása is helyet kapott. Mindezt úgy kell megtenni, hogy közben nem hagyhattam figyelmen kívül az ország vélelmezett költségvetési helyzetét, és azt sem, hogy számos más ágazat is forráshiánnyal küzd. Ha a sport az elmúlt években többletforrásokhoz jutott, akkor most azt kell megvizsgálni, hogyan lehet ezekből a forrásokból egy fenntarthatóbb, hatékonyabb és társadalmilag hasznosabb rendszert kialakítani. Nem feltétlenül több pénzre van szükség, hanem arra, hogy a rendelkezésre álló források és a sport társadalmi céljai között működőképes egyensúly jöjjön létre.

Ennek logikája egyszerű volt: az első száz napban jogi, pénzügyi és informatikai átvilágítás, ezt követően hat-tizenkét hónap stabilizáció és rendrakás, majd egy mérhető, átlátható és emberközpontú sportirányítás kiépítése. A lényeg nem az volt, hogy mindenre azonnal legyen kész válasz, hanem hogy legyen világos sorrend, felelősség és mérhető előrehaladás.

Öt hónap után már nem tartom a legfontosabb kérdésnek, hogy szükség van-e változásra. Sokkal inkább azt: mikor kezdődik el végre az a szakmai munka, amelyhez a szükséges diagnózis és a végrehajtás első lépései már korábban is rendelkezésre álltak?

A program alapelve egy mondatban összefoglalható: a cél nem csupán a győzelem, hanem a tiszta győzelem. A négy dokumentum 2008 és 2025 között ugyanazt az ívet rajzolja ki: felismerésből diagnózis, a diagnózisból szakpolitikai válasz, majd végrehajtási terv született. A probléma nem a tudás hiánya volt, hanem az, hogy a tudásból nem lett következetes intézményi változás.

Az új kezdet próbája

2026 tavaszán Magyarországon kormányváltás történt. Érdemes emlékezni arra, amit 2010 után már egyszer megtapasztaltunk: a személycserék a megújulás érzését keltik, de a működés nem változik tőlük.

Az elmúlt napokban a Nemzeti Sportügynökség átalakítása is megkezdődött az intézmény működésének átvilágításával és a vezetési rendjének felülvizsgálatával. Ez önmagában még nem jelent megoldást, de fontos jelzés: a sportinfrastruktúra működtetésének, a közvagyon kezelésének és az állami sportirányításnak is szüksége van ellenőrizhetőbb, felelősebb működésre. A változás akkor válhat valódi eredménnyé, ha az átvilágítás tapasztalatai nem pusztán személyi vagy szervezeti változásokat, hanem átláthatóbb és hatékonyabb működést eredményeznek.

Szeptember 18-án a kormány bejelentette, hogy a jövőben miniszterek, államtitkárok, parlamenti képviselők, pártelnökök és más állami vezetők nem tölthetnek be vezető tisztséget 500-nál több sportolót igazoló sportszervezetben, a tisztségük megszűnése után pedig 4 évig sem. A jogszabály a bejelentéskor még nem készült el. Érdemes hozzátenni, hogy a politika és a sport vezetésének elválasztásának szükségességét nem most fogalmaztam meg először. A 2025 decemberében elkészült programban már világosan rögzítettem: „A magyar sport csak akkor erősödhet, ha megszabadul a politikai rátelepedéstől, a személyes hatalmi érdekektől és visszatér a szakmaiság logikájához. A politikamentes sportirányítás nem jelszó, hanem működési norma: a sport nem a politika eszköze, hanem a társadalom szolgálata.”

Ez azért fontos, mert a most bejelentett szabályozás nem egy teljesen újonnan felmerülő problémára keres választ. A kérdés már korábban is az volt, hogyan lehet a sport szakmai autonómiáját úgy megteremteni, hogy közben az állam természetes sportpolitikai szerepe megmaradjon, de a közvetlen politikai befolyás és a sportvezetői hatalom összekapcsolódása ne váljon a rendszer működésének részévé. A kormány a lépést a sport politikai befolyásának visszaszorításával indokolta. A bejelentett szabályozás abba az irányba mutat, amelynek erősítése a szakmai autonómia szempontjából korábban is szükségesnek tartottam, és van egy ritka erénye: azokat is köti, akik most az új jogszabályt megalkotják. A magyar sportnak nem egyszerűen vezetőket kell váltania, hanem működési logikát is: át kell vizsgálni a stratégiákat, az intézményi struktúrákat, valamint az állami költségvetésből működő szervek szerepét, állományát, feladatát és teljesítményét.

Egymagában azonban ez nem elég. Az összeférhetetlenség azt szabályozza, ki nem ülhet egy székben. Azt nem, hogyan működik maga a szék. Ha a politikusok helyére új, lojális szereplők ülnek ugyanazokkal a jogosítványokkal és ugyanolyan kontrollhiánnyal, akkor egy évtized múlva új nevekkel olvashatjuk majd ugyanazt a diagnózist. Ehhez a lépéshez további intézményi minimumokra van szükség: tételesen nyilvános adatok minden közpénzből finanszírozott sporttámogatásról, független utólagos ellenőrzés, határidőre lezárt elszámolások, teljesítményhez és szerződéses vállalásokhoz kötött finanszírozás, szankciók, amelyeket semmilyen kapcsolati tőke nem írhat felül. Ezek nem pártpolitikai követelések. Olyan intézményi minimumok, amelyeknek bármely kormány alatt működniük kell. A valódi kihívás az egyensúly megteremtése: új (versenyképes) tudás, új szemlélet és új szakemberek érkezzenek, miközben a bizonyított szakmai tapasztalat és a magyar sport intézményi tudása sem vész el. A magyar sportot nem csupán átszervezni kell, hanem újra össze is kell kapcsolni: új intézményekkel és olyan egységes működési rendszerrel, amelyben a szakmai tudás, az adatok és a felelősségi körök egymásra épülnek. Ezeket az intézményeket új szempontok és új szemléletek mentén kell felépíteni, működésük alapja pedig egy innovatív, kutatásalapú, hazai szakmai gondolkodással élesített legyen, amely a sportolók és a sportban dolgozók fejlesztését is korszerű tudásra, mérhető teljesítményre és a legjobb nemzetközi gyakorlatok alkalmazására építi.

A presztízst működéssel lehet helyreállítani

A sport presztízsét nem a kommunikációval, hanem a működéssel lehet visszaépíteni. Ehhez új mércére van szükség, nem az érmek helyett, hanem az érmek mellé. Egy ország sportjának állapotát legalább hat dimenzióban érdemes mérni. Eredményesség: milyen teljesítmény születik; hozzáférés: hány gyermek, felnőtt, idős és fogyatékkal élő, (…) ember sportolhat; szakmai minőség: milyen tudással dolgoznak az edzők és a sportvezetők; fenntarthatóság: mennyibe kerül a rendszer, és mennyi valódi értéket termel; integritás: követhető-e a pénz, a döntés és a felelősség; társadalmi élmény: érzik-e az emberek, hogy a sport az övék is.

Az éremtáblázat ebből egyetlen dimenziót mutat. A kommunikáció a többit legfeljebb elmondhatja, de megteremteni nem tudja. A cél nem az eredmények megkérdőjelezése, hanem annak bemutatása, milyen rendszer áll mögöttük és mire van szükség ahhoz, hogy hosszú távon is megmaradjanak.

A következő korszak kérdése már nem az, hogy mennyit költünk

A magyar sport az elmúlt másfél évtizedben megkapta azt a lehetőséget, amelyről korábban sok sportvezető és szakember csak álmodhatott: jelentős és kiszámíthatóbb források álltak rendelkezésre. Sok jelentős sporteredmény és infrastruktúra is született. Ez fontos eredmény. Mostanra azonban egy másik korszak kérdései kerültek előtérbe. Nem az a kérdés, hogy kell-e pénz a sportra, hanem az, hogy mit lehet vele kezdeni. Nem az, hogy kell-e létesítmény, hanem az, hogy használják-e. Nem az, hogy kell-e utánpótlás, hanem az, hogy meg tudjuk-e tartani a gyerekeket és hogyan lehet kifutást és távlatokat adni a sportkarrierben. Nem az, hogy kell-e szurkoló, hanem az, hogy partnerként kezeljük-e. Nem az, hogy kell-e sportirányítás, hanem az, hogy szakmai, átlátható és számonkérhető-e. És nem az, hogy van-e siker, hanem az, hogy a siker mögött működik-e egy olyan rendszer, amelyre hosszú távon is lehet építeni.

Milyen magyar sportot akarunk?

Véleményem szerint a következő évtized kérdése nem az, hogy hány érmet nyerünk a következő olimpián, hanem az, hogy milyen magyar sportot építünk addig. Olyat, aminek a belterjes működésében a sikerét kizárólag az éremtáblázat jelzi? Vagy olyat, amely egyszerre képes teljesítményt, egészséget, közösséget, élményt, szakmai hitelességet és társadalmi bizalmat teremteni, mindezt nemzeti értékek mentén, stabil finanszírozhatóság mellett?

Ezzel együtt egy másik kérdés sem kerülhető meg: nem lenne-e szükség a magyar sport szerkezetének érdemi felülvizsgálatára? Valóban indokolt-e minden jelenlegi sportági és szervezeti igény költségvetési finanszírozása, és milyen szakmai alapon dől el, hogy mi kapjon közösségi forrást? Ugyanígy érdemes feltenni a kérdést a sportvezetés személyi utánpótlásáról is. Egy korábbi sportolói pálya fontos tapasztalat lehet, de önmagában nem jelenti a vezetői, gazdasági, jogi vagy szervezetirányítási felkészültséget. A sportvezetés önálló szakma, amelyhez tanult és folyamatosan fejlesztett tudás szükséges.

Hat éve oktatok egyetemeken; ez idő alatt mintegy négyszáz hallgatóval találkoztam a sportmarketing területén. Éppen ezért azt is látom, hogy önmagában a képzések léte nem garancia arra, hogy korszerű tudás kerüljön a sportirányításba. A képzési rendszert és a vezetői utánpótlást együtt kellene megújítani. Szükség van korszerűbb képzésre, szakmai alapú kiválasztásra és arra is, hogy az új tudással rendelkező szakemberek számára valódi belépési lehetőség nyíljon. A sportvezetői utánpótlás és a képzési rendszer reformja ezért nem különálló kérdés, hanem ugyanannak a nagyobb problémának a része: hogyan tud a magyar sport egy zártabb, önmagát újratermelő működésből egy nyitottabb, tudásalapú és szakmailag ellenőrizhető rendszer felé elmozdulni.

A személyi felelősség kérdése azért sem kerülhető meg, mert egy zártabb, önmagát újratermelő rendszerben könnyen kialakulhat az a helyzet, amelyet korábban „sportbárói rendszerként” írtam le: a pozíciók, a finanszírozási kapcsolatok és a döntési lehetőségek hosszú időre ugyanazon körökben koncentrálódnak. Ilyen helyzetben különösen fontos, hogy a vezetői teljesítmény, a döntések és azok következményei személy szerint is számon kérhetők legyenek. Fenntartható-e ugyanis egy olyan intézményi rendszer, amelyben változatlanul pozícióban maradhatnak azok, akiknek korábbi döntései, vezetői gyakorlata vagy mulasztásai érdemben hozzájárultak a jelenlegi problémák kialakulásához? A kérdés nem a személyi leszámolás, hanem a szakmai felelősség: lehet-e valódi megújulást várni anélkül, hogy a korábbi működés teljesítményét és következményeit is értékelnénk?

Ebben a jövőképben az élsport, a diáksport, az egyetemi sport, a szabadidősport, a hátrányos helyzetűek sportja, az e-sport és a tömegsport nem egymás ellenfelei, hanem ugyanannak a sporttársadalomnak a részei. A szurkoló nem kellék, a gyermek nem utánpótlás-statisztika, a sportoló nem eszköz. A létesítmény nem önmagáért való beruházás, a közpénz pedig nem ajándék, hanem társadalmi felelősség. A magyar sportnak több szakmaiságra, átláthatóságra, tudományos megalapozottságra, emberközpontúságra és valódi társadalmi kapcsolatra van szüksége.

Egy elíziumi világban, ahol minden sportszervezet szabályok szerint, átláthatóan és felelősen működik, a sport jóval többet jelentene a pályán elért eredményeknél: erősebb társadalmi bizalmat, egységesebb és büszkébb szurkolói közösségeket, példamutató működést, kiszámítható és tisztességes versenyrendszert, másokkal szembeni fair playt, valódi sportikonokat, valamint olyan szakmai környezetet teremtene, amelyben a fejlődés és a teljesítmény valódi értékké válnak.

A magyar sport jövőjét ezért nem pusztán a következő olimpiai ciklus eredményei határozzák meg, hanem az is, hogy képes-e visszaszerezni a társadalom bizalmát. Tizennyolc évvel ezelőtt azzal zártam az írásomat: „Talpra, magyar sport!” Ma ehhez annyit tennék hozzá, hogy talpra állni nem elég. Egyenesen is kell állni.

Dr. Bodon György sportmarketing-kutató, egyetemen oktató szakember. Kutatási területe a szurkolói kötődés és elidegenedés, valamint a mesterséges intelligencia alkalmazása a sportban. Hazai és nemzetközi folyóiratokban publikál.